A 100 Monkeys sikerének a titka az, hogy a tagjai pontosan úgy tekintenek rá, mi valójában, vagyis egy lehetőség Jackson Rathbone, a twilight filmek szexi színésze és a többi színészbarátja számára, akik történetesen jó zenészeknek bizonyultak.Nem voltak még listavezetők. Kisebb helyeken játszanak, mint például Alleytown-ban a Croicodile Rock Café-ban, ahol a rajongók potpm tíz font kifizetésével már bemehettek a koncertre. A show-okat nem tervezik meg előre, spontán lejátszanak néhány dalt, valamint inkább oylan félénk véget érnek. (gondolom, itt pl. egy Gaga-koncert fináléjával hasonlíthatták össze, talán ezért a félénk...) Mivel a dalaik nem nagyon ismertek-hiszen csak az interneten keresztül és a weboldalukon árusítják őket- ezért nem nagyon kell feszültséget teremteni, valamint még ráadásokra is bőven van lehetőség. Hetven percnyi zene (13 szám) után spontán bejelentették, hogy egy kis szünetet tartunk, elhagyták a színpadot, majd 15 perc múlva visszatértek egy újabb fél órára. És nem volt nagy finálé. Húsz dal és százöt perc múlva még csak tizenegy óra volt-, ami viszont valószínűleg már a kijárási tilalom kezdetét jelentette a csupa lányokból álló közönségnek-Jackson csak abbahagyta a játékot és közölte: Valójában már ki is futottunk az időből, ígyhát mennünk kellene. Ennek ellenére a zenéjük jó volt, és néha nagyon jó, némi R and B-s beütéssel, feszesebb (Wicked Word) és lazább dalokkal, amiket úgy nézett ki, mintha ott dobtak volna össze (Wings on Fire) Még zenei meglepetésekkel is szolgáltak: az egyébként gitáros Ben Graupner egy alkalommal trombitázott, a dobos Larry bácsi fuvolázott, és Rathbone pedig egy countryszám, a Junkies kedvéért mandolint ragadott. A banda nagyon profin váltogatta a különböző hangszereket, ez azonban nem hatott ki negatívan a zenéjükre. Rathbone játszott mandolinon, szintetizátoron, szóló-és basszusgitáron az este, és ez m,ély benyomást keltett bennem.  Mindegyiket nagyon precízen végezte. Rathbone énekelte a legtöbb dalt, érzelmes, mély hangon, míg a maradékot ben Grauper. Az együttes tagjai megemlékeztek barátjukról és dalszövegírójukról, Spencer Bell-ről, aki rákban hunyt el nemrég. Az emlékére egyébként fellépnek Dallasban április 24-én, valamint ezta  koncertet is Rathbone az általa írott made of Gold-dal kezdte. Bell írta a híres Monkey Song-ot és a Twenty to One-t. Annak ellenére, hogy világszerte nem ismerik őket annyira, a rajongóik mégis perfektek pár 100 Monkeys szám szövegéből, együtt énekeltek a bandával, és hangosan feleltek Rathbone hozzájuk címzett Orson Brawl kiáltására, valamint nemegyszer hallottam, a szeretlek Jackson kiáltást.És a közönség segítette a bandát, címet találtak egy improvizálásuknak is (hot nurses vagyis Szexi Nővérkék), amelynek keretében elénekeltek a srácok pár pikírt reagge számot. Miután a koncertet befejezték a Grocery Store No More c. számmal, Jackson majd kilencven percet töltött fanokkal való fotózással és autogramosztással. Mivel ez a rész is majdnem oylan hosszú volt, mint a koncert, kényszerítenem kellett magamat, hogy ne tituláljam ezt twilight-ig tartó procedúrának. (szóvicc: a twilightnak két jelentése van, hajnal és alkonyat, itt a hajnalra gondol...meg persze az alkonyatra...). Végülis a 100 Monkeys nem Bob Dylan. Talán mégcsak nem is Matt Dillon. De remek bulit csináltak, és végül is, ez a showbiznisz.